A forgatásról

John Clark (RICHARD GERE) chicagói ügyvéd, aki jól tudja, hogy élete csaknem tökéletes. Szereti gyönyörű feleségét (SUSAN SARANDON), sikeres karriert épített ki, és felnevelt két csodálatos gyereket. És mégis… hétköznapjai mindig ugyanazzal a rutinmunkával telnek, az ingázás idegölő és a család általában túl elfoglalt ahhoz, hogy együtt töltött percekre is lenne idejük. John néha eltűnődik, hogy vajon tényleg csak ennyi lenne-e az élet, míg aztán egy nap, munkából hazafelé menet, leszáll a vonatról, és olyat tesz, amire igazán senki nem gondolna. Anélkül, hogy egy léleknek is elárulná, John táncórákra kezd járni. Hirtelen egy teljesen új világban találja magát – a mozgás, a zene és a szenvedély világában. Ahogy ez a komoly ember szinte szó szerint könnyű léptűvé válik a táncban, egész élete, és a házassága is megváltozik. Egy férfi megújulásának szívderítő és komikus történetét, a HÖLGYVÁLASZ című filmet egy azonos (Shall we Dance /Hölgyválasz/) című, nagy sikert aratott japán film ihlette. Ebben az új feldolgozásban, amelyben Richard Gere, Jennifer Lopez, Susan Sarandon és Stanley Tucci játssza a főszerepeket, a csendes és nyugodt munkamániás története, aki a táncparketten találja meg az extázis vad örömét, tulajdonképpen az amerikai boldogság-keresésről szól. Az egész úgy kezdődik, hogy John Clark az esti vonaton utazik, és a vonatablakon át egy fiatal tánctanárra (JENNIFER LOPEZ) lesz figyelmes, aki a lerobbant Miss Mitzi’s Stúdióból visszabámul a férfira. Ez a pillantás szinte kísérti a férfit, és John estéről-estére már keresi ezt a pillantást. Végül egyszer leszáll a vonatról, és beiratkozik a társastánc tanfolyam kezdő csoportjába. Az első órán John több időt tölt a parketten, mint amennyit siklik a termen keresztül. Esetlen és bátortalan, és nem tűnik valószínűnek, hogy valaha is képes lesz kecsesen mozogni. De rövidesen a tánc John rögeszméjévé válik, menedékké válik a számára, és a tiszta öröm egyetlen forrásává. Egyre jobban és mélyebben belesodródik ebbe az egzotikus birodalomba, és még egy munkatársát (STANLEY TUCCI) is felfedezi, aki szintén titkolja társastánc hóbortját, és inkább sportos fickónak tetteti magát. Úgy tűnik azonban, hogy John nem képes bevallani frissen meglelt kedvtelését Beverly-nek, a feleségének, nehogy az asszony azt higgye, hogy a férfit nem elégíti ki a házasságuk. Ahogy titkon Chicago legnagyobb táncversenyére készülődik, titkolózó viselkedése arra készteti Beverly-t, hogy magánnyomozót fogadjon, mert azt gyanítja, hogy Johnnak viszonya van valakivel. De John hamarosan rájön, hogy nem elég a legegyénibb, legsajátabb álmok kergetése – mert a legjobb bennük az, ha meg tudjuk osztani valaki mással. „A HÖLGYVÁLASZ című film nem csupán egy nyughatatlan emberről szól, aki belép a tánc csábító világába,” – mondja Peter Chelsom rendező, „hanem emberek egy egész csoportjáról, akik egy afféle tánc kiképző tábor keretei között, lényegében azt kutatják, hogy valójában kik ők, és kik akarnak lenni. A próbák kezdetétől fogva azt akartam, hogy világos legyen: ennek a filmnek nem úgy kell felépülnie, hogy látunk valamit a sztoriból, aztán jön egy táncszám, aztán megint egy kis sztori, hanem úgy, hogy a sztori mindig folytatódik a táncjelenetek alatt is, és ami a legfontosabb, a sztorit a tánc viszi tovább.” *** 1996-ban az eredeti HÖLGYVÁLASZ (Dansu Wo Shimaso Ka /Hölgyválasz/) című film, amelyet Masayuki Suo írt és rendezett, belopta magát a japán közönség szívébe, egy hétköznapi ember, egy keményen dolgozó, fizetésből élő japán alkalmazott történetével, akit elfog az az érzés, hogy valami hiányzik az életéből és a házasságából, és titokban társastáncot tanul. Elfásult, búskomor és visszavonult emberből hamarosan olyan valakivé válik, akit megérintett a csoda és a lehetőség érzése. Tele komikus figurákkal és pezsdítően magával ragadó táncjelenetekkel, a film egyetemes érvényű, mindenkiben meglévő húrt pendített meg, aki csak valaha egy kicsit többre vágyott az életben. A film meglepetésszerűen a Japán Filmakadémia nem kevesebb, mint 13 díját nyerte el, bejárta az egész világot, és kasszasiker lett az Egyesült Államok és Európa külföldi közönsége előtt is. Audrey Wells forgatókönyvíró is azok közé tartozik, akiket az eredeti film nagyon mélyen érintett, és aki úgy érezte, hogy ez a szép történet még szélesebb közönséget érdemel. Wells képzeletét már régen foglalkoztatta, hogy hogyan tudnak az emberek szenvedélyre lelni – legyen az akár romantikus vagy kreatív szenvedély – napjaink rohanó, zaklatott modern életkörülményei között. Wells számos, általa írt és rendezett filmben boncolgatta ezt a témát, köztük az Under the Tuscan Sun (Napsütötte Toszkána), és a díjnyertes Guinevere című filmben. De úgy érezte, hogy ez a sztori más, mert itt nem annyira a konvencionális szerelem megtalálásáról volt szó, hanem sokkal inkább annak az örömnek az újrafelfedezéséről, amit akkor érzünk, ha legtitkosabb álmainkat valósítjuk meg, és arról, hogy hogyan lehet középkorú emberek jó, de rutinná szürkült házasságában újra felszítani a szenvedély és a boldogság szikráját. Wells hozzálátott, hogy a HÖLGYVÁLASZ című filmet angol nyelvű filmmé adaptálja, de azonnal érzékelte, hogy sokkal többet kell benne megváltoztatni, mint pusztán a nyelvet. A sztorit körülvevő egész kultúrának teljesen újnak kellett lennie. A sztori helyszínének az Egyesült Államokba helyezésével – ahol a társadalom sokkal nyitottabb, sokrétűbb és változatosabb, gyakran mégis legalább annyira sodródó – Wells egyúttal a film humorát is inkább hippissé és amerikai stílusúvá tette; egy kis chicagói jellegzetességet adott a tánciskola komikus színezetű állandó kuncsaftjainak, és mindenek előtt új képet vázolt fel a főszereplő küzdelméről. Mert John Clark nem a japán társadalom rideg szigorúságának körülményei között vergődik, mint az eredeti filmben – hanem a saját korlátozott fogalmainak csapdája tartja fogva, amikor el sem tudja képzelni, hogy ki lehetne ő, azon túl, hogy apa és ügyvéd. Clark alakjában Wells a tipikus amerikai városi szakembert mintázta meg, „azt a típust, aki mindent rendkívül jól tud csinálni, de azt már elfelejtette, hogy hogyan lehet álmokat szőni, egészen addig a pillanatig, míg be nem lép a tánc-stúdióba.” Az álmoknak ez az újrafelfedezése végigkíséri a HÖLGYVÁLASZ című film többi figuráját is, Jennifer Lopez illúzióit vesztett táncbajnokától kezdve, aki visszanyeri kedvét a versenyzéshez, Stanley Tucci botrányosan viselkedő, a társastánccal kapcsolatos ambícióit rejtegető-letagadó figurájáig, aki végül megtanulja, hogy hogyan legyen önmaga. Egy dolog azonban, ami nem változott, ami nem változhatott, az a forgatókönyv arra kihegyezett figyelme, amivel azt a hamisítatlan, fantasztikus izgalmat kíséri végig, amit az ember akkor érez, ha táncolva átrepül a termen, partnere karján, aki mindenkis rezdülését ismeri. Habár a sztorinak más a hangvétele, más lett a jellege, Wells is a táncot helyezi a történet középpontjába, úgy hogy a történetet részben John Clark és új barátainak gesztusai, mozdulatai mondják el, olyan, szavakkal ki nem fejezhető érzéseket feltárva, amelyek túlmennek azon, amire a nyelv képes. ***    A lendületes táncjelenetek, a szellemes komédia és a korunkban oly jellemző életsorsokat megható történetben felvázoló meseszövés e keveréke arra késztette Simon Fields producert és Peter Chelsom rendezőt, hogy azonnal filmet akarjanak készíteni Wells forgatókönyvéből, mihelyt azt kézhez kapták. Úgy érezték, hogy a HÖLGYVÁLASZ című filmnek ez az új változata nemcsak a remek szórakozás ígéretét hordozta magában, de egyúttal olyan témákkal foglalkozik, amelyeket nem nagyon látunk filmen. „Ez olyan történet, amivel az emberek azonosulni tudnak.” – fejti ki Fields. „Ez a sztori nem egy elkeseredett emberről szól, aki teljesen irreális módon fenekestül felforgatja az életét. Ehelyett itt egy olyan embert látunk, aki – mint a legtöbbünk – alapvetően tényleg jól van, van jó állása, szerető családja és sikeres házassága. De aztán egy nap meglátja ezt a fantasztikus arcot egy ablakban, s elkezd azon tűnődni, hogy talán valahova még magasabbra is eljuthatna. Semmi ehhez foghatót nem olvastam még, ami arra a kérdésre tapintott volna rá, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy máris igencsak jó életben, és ez izgalmas volt. Az is nagyon tetszett, ahogy a sztori ellenpontozta a társastánc elegáns és kecses mozgásból ötvöződő képét a chicagói kertváros mindennapi életének rutinjával.” Chelsom hozzáteszi: „Ami nagyon tetszett a HÖLGYVÁLASZ című film Audrey Wells-féle értelmezésében, hogy ezek az emberek csak azért mennek Miss Mitzi Stúdiójába, hogy megtanuljanak táncolni, és végül mégis annyival többet tanulnak. Mindegyik figura mélyponton van. Úgy tűnik, hogy mindegyik figura egy titkot hordoz magában, amit nem akar megosztani senkivel. És mindannyian átalakuláson, fejlődésen mennek át, mert egyetlen ember az egyik nap leszállt a vonatról, hogy egyszer táncoljon egy lánnyal, akit egy ablakban látott. Tetszik nekem ennek az előrebocsátott tételnek az oka és a kifejtett hatása is.” Fields és Chelsom ismerte az eredeti japán filmet, de nagy hatást tett rájuk az a mód, ahogyan Wells nagy körültekintéssel áthelyezte a sztorit a Csendes-óceán másik partjára, lehetővé téve, hogy a munka és a családi élet körén túli elégedettség és kiteljesedés keresésének sokkal túláradóbb, amerikai jellegű perspektíváját tükrözze. Chelsom megállapítása szerint: „Az eredeti japán filmben a konfliktusok nagy része a tánc nyilvános intimitását övező japán tabukban gyökerezik. Nyilvánvaló, hogy ez egy amerikai környezetben nem állná meg a helyét. Audrey forgatókönyvének központjában egy amerikai tabu áll. Ez az a gondolat, hogy ha az amerikai álomban élsz, akkor nincs rá jogod, hogy feltartott kézzel megadd magad és bevalld, hogy ’Hé, én boldogtalan vagyok.’ Ami nagyon tetszett nekem ebben a történetben, és ami nagyon vonzott benne, az az, hogy ez egyfajta nyughatatlanságról szól, ami mindenütt ott van a körülöttünk lévő világban, de nem gyakran beszélünk róla. Annak ellenére, hogy oly sok mindene van, John Clarknak hiányzik valami. Olyan ez, mintha egy elképzelt, ideális világban élne, és nem a saját valódi életét élné. Ráébred, hogy bár ő és a felesége állandó mozgásban vannak, valami a lelkük mélyén egyszerűen megállt, és hajtani kezdi a vágy, hogy valamilyen szenvedélyre találjon. Számomra ez a gyönyörűséges finomsága ennek a filmnek.” Chelsom azt a lehetőséget is parancsolónak érezte, hogy rendezőként filmen ábrázolva ragadhatja meg a társastánc kinetikus varázsát. Mint kiderült, Chelsom az angliai Blackpoolból, a társastánc Mekkájából származik, ami évente a Társastánc Világbajnokság helyszíne is. Habár maga Chelsom soha nem táncolt profi módon, Blackpoolban senki sem menekülhet a keringők, rumbák és foxtrottok mindenkire átragadó örömének soha el nem múló hatása elől. Chelsom így beszél erről: „Blackpool-ban gyakorlatilag mindenkit már kilenc éves korban tánciskolába küldenek.” Fields, aki szintén angol, hasonlóképpen már gyermekkorában a társastánc igézetébe került. Így magyarázza: „Angliában a társastánc nagymértékben a kultúránk része, és tulajdonképpen egy nagy sportnak tekintik. Abban az időben, amikor Peter Chelsom és én gyerekek voltunk, minden vasárnap két órás társastánc műsor volt a televízióban. Úgyhogy a tánc vonzerejéről készíteni filmet a számunkra majdnem annyi, mintha a második természetünkről beszélnénk.” Az USA-ban hullámzó népszerűségnek örvendő társastánc egyedülállóan varázslatos tánc stílus – egy férfi és egy nő siklik a csupasz parkettán, és csak a zene és egymás mozgása irányítja őket. Minden egyes táncnak megvan a saját kreatív személyisége, saját érzelmei és az a mód, ahogy a szellemre hat, a rumba nyers erotikájától a keringő intim bájáig. A társastáncra jellemző könnyed rugalmasság és romantikus megjelenés folytán ez nagyon filmes, jól filmezhető művészeti forma, ahogy ezt Chelsom felfedezte, amikor a vásznon a táncban rejlő gyöngédséget és vidám életkedvet, no meg a táncversenyek feszült izgalmának a hangulatát igyekezett megjeleníteni. „Mindig úgy éreztem, hogy a bálterem nagyon csábító, és ugyanakkor egy kicsit nevetséges is, ami nagyszabású komédiázásra ad alkalmat. És a rendkívül kecses mozgás nagyszerű pillanataira is alkalmat ad. Ehhez bátorság kell – különösen, ha John Clark a neved. Itt valójában nem a táncról van szó, hanem arról, hogy van-e merszünk belevágni. Már sok-sok éve szerettem volna filmet készíteni a táncról.” ***   John Clark szerepére – a nyugodt és csendes, keményen dolgozó ügyvéd alakjának megformálásához, aki egy este leszáll a vonatról és átadja magát az életét megváltoztató vágynak, hogy táncoljon – nagyon speciális tehetségű művészre volt szükségük, ezt a filmalkotók jól tudták. Olyan színészt akartak, aki annyira magabiztos és karizmatikus, hogy csak rápillantva, a legtöbb ember azonnal azt feltételezi, hogy ez a férfi biztosan boldog – és ez jelentős változás a japán film kisszerű hivatalnokához képest – és hogy ő lenne az utolsó ember a földön, akinek eszébe jutna a város szegényebb negyedében, egy lerobbant stúdióban táncórákat venni. „Tudtuk, hogy nem egy ’Willy Lohman’ típust, vagy egy átlagos középosztálybeli férfit képzelünk el John szerepében.” – magyarázza Fields. „Ehelyett olyan valakit akartunk, aki máris elégedettnek tűnik, aki nyilvánvalóan az élet felsőbb régióiban jár. Aztán, amikor ezt a balkanyart veszi, ami újra felgyújtja a lelkesedését és felfrissíti a házasságát, ez mind a közönség, mind a saját maga számára meglepetésül szolgál.” Ezek a kritériumok vezették a filmalkotókat Richard Gere-hez, aki a közelmúltban nyert Golden Globe díjat egy sokkal dörzsöltebb, elegáns ügyvéd szerepében, a Chicago című filmben nyújtott alakításáért. „Nagyon-nagyon finomrajzú alakításra volt szükségünk, olyan valakitől, aki a közönség szeme láttára képes megtanulni a táncot, és nagy táncossá válni.” – jegyzi meg Peter Chelsom. „Az az érdekes a Richard által megformált figura alakjában, hogy John tulajdonképpen olyan fickó, aki soha nem volt igazán a figyelem középpontjában. Mindig ő volt az, aki összetartotta a dolgokat, az apa, a hivatali főnök. De most az egész világ az övé, most önmaga lehet, és ennek először nagyon erősen tudatában is van, egészen addig, amíg nyitottá nem kezd válni, és ezt Richard csodálatosan megjeleníti.” A szerep vonzó volt Gere számára, aki – mint az általa alakított figura – maga is erős vonzást érzett az ablakból kibámuló lány csábító képe iránt, és az összes mi-lenne-ha és mi-lett-volna-ha típusú töprengések iránt is, amelyeket ez a kép indít el benne. „Úgy éreztem, hogy ez az a típusú tapasztalat, amiben mindenkinek volt már része valamikor az élete során, amikor autót vezetett, vagy repülőn, vagy vonaton utazott, ahol egyszerre csak meglátja ezt a másik embert, és tudatára ébred az egész, őt körülvevő világ létezésének, és hogy ennek a világnak ő maga is részese lehet.” – mondja Gere. „Az az érdekes, hogy legtöbbünk ilyenkor elfordítja a fejét, míg John úgy dönt, hogy utánajár a dolognak, és ez a számára valami nagyon pozitívhoz vezeti el.” Gere így folytatja: „Nem hiszem, hogy John eleinte bármit is pontosan meg tudna nevezni, mint ami nincs rendjén az életében vagy a házasságában. Ez inkább afféle távoli, meghatározhatatlan elégedetlenség, ami valahogy nem megfogható. És a kihívás az, hogy egy színész kitalálja, hogy mindezt hogyan jelenítse meg. A melankolikus hangulat nem olyasmi, amit az ember pontosan el tud játszani – a melankóliát nem lehet arcjátékkal eljátszani. Így aztán a John lelkében gomolygó érzéseket úgy közelítettem meg, mint afféle szúró-zavaró vágyakozás érzését, egy belső nyugtalanságot, amit először maga sem ért, és ami valami olyan felé hajtja, ami meglehetősen őrült ötletnek tűnik az ő világában, de ami végül az életét egy teljesen új irányban tárja fel.” Gere-t a HÖLGYVÁLASZ című film témája is vonzotta, amit a színész úgy értelmez, mint „megtanulni, hogy hogyan váljunk azzá, amiről álmodtuk, hogy azzá akarunk lenni.” Különösen tetszett neki az a gondolat, hogy olyan színészekkel játszik együtt, akik mindegyike a saját egyénisége úgy oldalát fedezi fel – komikusi és komoly szempontból egyaránt – azáltal, hogy teljesen hajlandóak elengedni magukat a tánc közben. „A tánc stúdióban mindegyik figurának megvan a maga bogara, vagy furcsasága, és Miss Mitzi tanfolyama a számkivetettek saját kis külön, csodálatos világává válik.” – jegyzi meg Gere. „De őszinte bajtársiasság és egymás elfogadása is jellemző erre a társaságra. Azt hiszem John észreveszi, hogy a stúdióban Paulinától Vernig mindenkinek volt egykor egy álma az életről, de aztán eljutottak egy olyan pontra, amikor már nem tudtak hinni az álmaikban, vagy az élet állított eléjük áthághatatlan akadályokat. A film története során mindegyikük újra szembesül az álmaival. Azt hiszem, valójában erre mindenki képes.” Habár Gere soha nem részesült profi táncoktatásban, a Chicago című film óta a maga személyes módján valósággal beleszeretett a táncba, és a táncban kifejeződő szabadságot, a tánc okozta remek érzést tartja John Clark átváltozásában a kulcstényezőnek. „Az emocionális és pszichológiai kihívás - igazi nyitottá válni egy táncpartner felé, érzékenynek lenni minden egyes mozdulatra, mélyebb érzelmek át megvalósítani az önkifejezést - egyúttal meg is változtatja az embert.” – jegyzi meg Gere. „Ezért szeretjük még mindig Fred Astaire-t, mert kecses és elegáns mozgása, nyitott szíve ma is meghatja a nézőt. A táncban valahogy van valami, ami ezzel az erővel hat ránk.” A film egy másik vonása, ami nagy hatást tett Gere-re, az a realisztikus látásmód, ahogy John Clark házasságát kezeli a film, egy házasságot, ami nem is annyira problematikus, mint inkább egy kicsit fásult és unott, oly sok év együttélés után. „Ez nem a szokásos működésképtelen kapcsolat.” – mondja Gere. „Valójában azt hiszem, hogy a Clark család tipikus lehet sok amerikai családra, ahol semmi sem igazán rossz, de talán szintén azt érzik, hogy nem annyira nagyszerű a dolog, mint amilyen lehetne. Susan Sarandon csodálatos Beverly-nek, John felségének a szerepében, mert annyira határozottan áll a lábán, ragaszkodik a gyökereihez, és szinte kivárja, hogy kiderüljön, hogy hová vezet a férje által megélt egzisztenciális krízis.” A filmalkotók azért választották Susan Sarandont Beverly szerepére, mert Sarandon a női intelligencia különleges kvalitású megtestesítője. Chelsom ezt mondja: „Susan finoman egyensúlyoz: miközben feltárja a film témájának mélységeit, komédiának is felfogható az alakítása. Tényleg átérezte egy olyan feleség mélységes fájdalmát, aki kirekesztve érzi magát a férje életéből, ugyanakkor megragadta azt a furcsa és kicsit mulatságos neurózist is, ami egyre jobban elhatalmasodik az emberen, ha kezd nem megbízni a házastársában. A figurának a jósága az, ami igazán szívet tépővé teszi a néző szemében. Mert ez az asszony semmi rosszat nem tett, de nem biztos benne, hogy mit is kellene tennie a férje nyughatatlanságával kapcsolatban. Az a fajta feleség, aki tényleg törődik a családjával, és ezért szembesül azzal a helyzettel, hogy amire a férje pillanatnyilag vágyik, az olyan valami, amit ő maga nem tud megadni neki.” Paulina, a tánctanár szerepére, aki minden inspirációját elvesztette, egészen addig, amíg John Clark be nem lép az életébe, Peter Chelson azt remélte, hogy sikerül olyan izgalmas és vonzó színésznőt találni, akinek emellett jelentős szakmai háttere van a profi tánc terén is – és így jutott el Jennifer Lopezhez. Lopez életre szóló szenvedélyét a tánc iránt Chelsom óriási értéknek ítélte meg a film szempontjából. „Úgy gondoltuk, hogy életbevágóan fontos olyan színésznőt találnunk, aki a testben-lélekben át tudja élni, hogy mit is jelent a tánc, és képes megélni ezt a kiszámíthatatlan, emocionális életet.” – mondja Chelsom. „Jennifer a megtestesítője mindennek, és olyan fantasztikusan virtuóz táncos, hogy könnyen hihető, hogy társastánc bajnok volt.” Míg a figurának a japán filmbéli megfelelője sokkal törékenyebb alak volt, a film alkotói úgy látták, hogy Lopez ki tudja fejezni a szereplő sebezhetőségét, miközben hozzáadja a figurához saját erőteljes személyiségét és nyílt érzékiségét. „Jennifer ugyanazt a vágyakozást éli át, mint az eredeti japán figura, de hozzátesz valami vibrálóbban amerikai és izzóan szenvedélyes színt is.” – mondja Fields. Lopez-t a forgatókönyv nemcsak a tánc miatt izgatta, hanem azért is, mert olyan hétköznapi emberekről fest képet, akik rendkívüli inspirációra lelnek az életükben. „Rettentően tetszett az a sokféle portré, amit a film ezekről a különböző emberekről rajzol, akik az élet különböző területeiről jöttek, és azért vannak itt együtt, mert mindegyikük egy rég elvesztett álmot akar valóra váltani.” – mondja Lopez. „A tánc stúdió lesz az a hely, ahol kideríthetik, hogy kik is ők valójában, hogy mire vágynak, és mi hiányzik az életükből. És, mindenekelőtt, a tánc csodálatos lehetőséget kínál nekik: itt mindenről elfeledkezhetnek, és boldogan repülhetnek a problémák fölé emelkedve.” Egy másik fontos hatás, ami John Clarkot éri, a Stanley Tucci által életre keltett Link Peterson figurája, egy alak, aki nappal John cégénél szürke kis hivatalnok, és akiből szinte botrányos alteregó bújik elő, amikor este az imádott latin táncokat gyakorolja. Tucci nagyon lelkesen vállalta ezt az élénkszínekkel festett komikus szerepet, ami teljesen más irányzat, mint amilyen szerepeket eddig játszott. „Nagyon szeretem Link figuráját, mert a számomra senki sem egyszerűen egyetlen személy, senki sem egyszerűen az, ahogy mutatja magát a külvilágnak, vagy éppen a családjának. Mindenkinek van valamilyen titkos szférája, amit valahogy kifejezésre akar juttatni.” – mondja Tucci. „Képesnek lenni megformálni egy olyan figurát, akinek két külön énje van, amelyek végül eggyé olvadnak össze, ez izgalmas és remek feladat, ez tényleg izgalmas. És aztán ráadásul ez egy hihetetlenül mulatságos szerep is.” Richard Gere számára pedig az volt az izgalmas szórakozás, hogy figyelje Tucci-t, ahogy felépíti a figurát. „Stanley annyira invenciózus volt, annyi kreativitást és bátorságot vitt ennek a szerepnek eljátszásába, hogy az tényleg rendkívüli. Azokra a nagyszerű figurákra emlékeztet engem, akiket Peter Sellers formált meg a fénykorában, tényleg fantasztikusan.” – mondja Gere. „Nem könnyű egyszerre megjeleníteni a figurában egy balfácán és egy összeszedett, tudatos jellem jellemvonásait. Tucci rendkívüli lendülettel, hévvel komédiázik, de én tudom, hogy micsoda szakmai tudás kellett ahhoz, hogy megteremtse Link figuráját.” John tánc stúdióbéli komikus osztálytársai között találjuk Chic figuráját, aki azzal a nyíltan hangoztatott céllal iratkozik be, hogy nőket csípjen fel. Bobby Cannavale játssza a szerepet, aki nemrég a The Station Agent (Az állomásfőnök) című filmben aratott sikert. Cannavale egyszerűen a „két lábon járó hormonnak” nevezi az általa alakított figurát, és így beszél róla: „Chic-nek az az elmélete, hogy ha valahogy nagy táncos válna belőle, akkor a pipik mind a lábánál hevernének. De az a szép ebben a filmben, hogy mindezek az emberek, akik erre a tanfolyamra járnak, valójában egészen más okból vannak ott, és a tánc segítségével ezt a mást ki is tudják fejezni. Úgyhogy végül a dolog sokkal mélyebbé válik Chic számára, mint hogy pusztán nők felcsípéséről lenne szó. Belső fejlődésen megy át, és megtanulja teljesen másképpen kifejezni magát, mint ami a felszínen látszik.” Vern szerepét, aki azt állítja, hogy egy titokzatos menyasszony kedvéért tanul táncolni, Chelsom és Fields egy pályakezdőre osztotta: Omar Miller az Eight Mile (8 mérföld) című filmben debütált, és meghallgatásként olyan próbafelvételt küldött Chelsomnak és Fields-nek, amit azok egyszerűen „fenomenálisnak” találtak. Fields ezt mondja: „Omar olyan nyerseséget és lelkesedést hozott magával, ami az egész stáb, valamennyi színész számára óriási értéknek bizonyult.” A komikus szerepekről ismert színésznő, Lisa Ann Walter számára, aki a harsány Bobbie szerepét játssza, aki csak vonakodva lesz John partnere a táncversenyen, a szerep a tinédzser éveinek a hangulatát hozta vissza, amikor a diszkó fénykorában maga is néha tanított az Arthur Murray tánciskolában. Így emlékszik vissza: „Tanítottam foxtrottot, rumbát, keringőt, lindy-t, gyors szteppet, szvinget és dupla szvinget – egészen addig, amíg anyám meg nem tudta, hogy Dél-Amerikába kellett volna mennem, versenyeken részt venni ezekkel a fickókkal, és akkor anyám kijelentette. ’Az én lányom soha!’” Walter ösztönös módon megértette Bobbie saját benső énjének fejlődését. „Bobbie olyan nő, aki olyan sokszor csalódott a férfiakban élete során, hogy most már mindig dühös. De a táncon keresztül megtanulja, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha megbízunk a másikban. Bíznunk kell abban, hogy a partnerünk nem fog oszlophoz vezetni a terem közepén, hogy nem fogja hagyni, hogy elessünk, sőt még azt sem, hogy nevetségessé váljunk. Hogy a férfi, aki a partnered, támogatni fog, és törődik veled, olyan dolog, amit Bobbie-nak meg kell tanulnia, és ez tényleg nagyon jó, igazi fejlődés, amin az általa alakított figura átmegy.” Simon Fields producer így beszél Walterről: „Olyan nőre volt szükségünk, akinek nincs kontrollja az agya és a szája közötti kapcsolat felett, de ugyanakkor tud sebezhető lenni, tud anya lenni, és ugyanakkor a tánc terén is csúcsteljesítményt nyújtani. Mindenkinek messzi el kell maradnia mögötte és Richard mögött, amikor táncospárként kiperdülnek a parkettre – és Lisa ragyogóan hozta ezt a figurát.” A szereplőgárdát további néhány színész teszi teljessé: ilyen Richard Jenkins veterán karakterszínész, aki a John Clark követésére felbérelt magánynyomozót alakítja, Nick Cannon, a szenzációs tinédzser, a nyomozó okos asszisztense és Anita Gillette, az elismert színpadi színésznő, mint a jobb napokat látott Miss Mitzi tánc stúdió névadó tulajdonosa. Ő maga is átalakuláson megy át, míg egy csomó esetlen tanítványt készít fel a táncversenyre, és segít Johnnak abban, hogy kimutassa a tánc iránti szenvedélyét. Gillette számára az a legnagyobb izgalom a filmben, amikor a figurák, mindegy, hogy kik ők egyébként, a táncparkettre lépnek. Gillette ezt mondja: Azt hiszem, az a legnagyszerűbb Miss Mitzi szerepében, hogy ha egyszer valakit rávett arra, hogy a táncparkettre lépjen, az mindjárt élvezni is kezdi a táncot, kezd kinyílni a világ felé, és aztán… akármi megtörténhet.” *** A munka neheze csak azután következett, miután kiosztották a szerepeket. Mert most már az volt a feladat, hogy ezt a nagy tekintélyű színészekből álló csapatot elsőrendű táncosokká képezzék ki, akik képesek megjeleníteni, mindazt a komikumot, kecses mozgást, és mindenek előtt a lehetőségnek azt az érzését, ami mind benne rejlik a társastáncban. Ez nem olyan volt, mint egy musical, ahol a szereplőknek csak egy stílusú koreográfiát kell megtanulniuk – ebben az esetben minden egyes színésznek gyorstalpaló tanfolyam keretében kellett elsajátítania a társastánc nem kevesebb, mint tíz különböző stílusát. Erre a kemény feladatra Peter Chelsom az elismert ausztrál koreográfust, John O’Connellt szerződtette, hogy varázslatos tudásával itt is csodát tegyen. O’Connell a filmművészet egyik híres táncmestere, akinek a nevéhez fűződik Baz Luhrmann Strictly Ballroom és Moulin Rouge című kasszasiker filmjeinek a koreográfiája. De ez a feladat egyik korábbi munkájához sem hasonlított. Hónapokkal azelőtt, hogy bármelyik kamerát egyáltalán bekapcsolták volna, Chelsom és O’Connell nekilátott a színészek nagy figyelmet igénylő edzésének, egy afféle „báltermi kiképző tábor” formájában. „Az egész programot alapkutatásokkal kezdtük, azaz elmentünk igazi társastánc versenyekre, és interjút készítettünk az igazi győztesekkel.” – emlékszik vissza Fields. „Azonnal lenyűgözött minket az az óriási kötődés és szeretet, ami ezeket a táncosokat a tánchoz köti – és kezdtünk rájönni, milyen gigászi munka lesz, hogy úgy megtanítsuk a színészeket táncolni, hogy elég jól táncoljanak ahhoz, hogy izgalmat, feszültséget is teremtsenek a vásznon.” De a színészek meglepő hévvel fogadták a kihívást, és hónapokon keresztül dolgoztak keményen hosszú órákig tartó edzéseken. Richard Gere abban a pillanatban, hogy megkapta a szerepet, instruktorokat fogadott és próbálni kezdett New Yorkban. A Chicago című filmben játszott szerepben már bizonyított, ehhez való jó érzékétől eltekintve, Gere korábban csak kevés gyakorlatot szerzett a tánctanulásban. De Gere-ben van veleszületett atlétikai hajlam –tornából nyert ösztöndíjat az egyetemre, és lelkesen gyakorolja a Tai Chi-t  - John O’Connell pedig azt mondta, hogy Gere óriási munkamorálja él-tanulóvá tette a művészt. Jennifer Lopez visszaemlékszik arra, ahogy a szóbeszéd szárnyára kapta Gere fáradhatatlan próbáit. „Egy másik filmen dolgoztam, és hallottam a beszámolókat arról, hogy Gere New Yorkban táncot tanul.” – emlékszik vissza Lopez. „Újra meg újra azt hallottam, hogy naponta nyolc órán át gyakorol! Arra gondoltam, hogy ’Istenem’, de sokat kell majd behoznom, ha én is oda kerülök.” A forgatás alatt egyáltalán nem volt szokatlan, hogy Gere folytatta a gyakorlást, miután az aznapi felvételek befejeződtek, néha hajnali 3-ig vagy 4-ig. Gere úgy fogalmaz, hogy mikor arra kerül a sor, hogy a vásznon jelenik majd meg, ahogy táncol, „a félelem a legerősebb motiváció, amit érzek.” Mégis, minél többet tudott a valódi, versenyszerű társastánc nehézségeiről, annál nehezebben tudta elképzelni, hogy ezt majd komolyan kell teljesítenie. „Azt hiszem, a legtöbben el sem tudják képzelni, hogy milyen sportosnak, milyen jó formában kell lenni ahhoz, hogy ez a dolog tényleg jól sikerüljön.” – magyarázza Gere. „Úgy értem, ezt már olimpiai sportágként is figyelembe veszik, és amilyen két-ballábasnak tűnhet egy amatőr, ha megpróbálkozik vele, annyira komoly dolog, ha komolyan veszi valaki.” Gere számára a keringő megtanulása volt a legnehezebb, ami pedig John erősségének számít. „Ez a tánc annyira lassú és annyira kecses,” – jegyzi meg Gere, ”hogy az egész testedet kontrollálni kell tudni, hogy jól csináld. Olyan, mintha Tai Chi-t végezne az ember, ahol azt a benyomást kell kelteni, hogy nagyon egyszerű a dolog, ugyanakkor abszolút az összes energiádra és porcikádra szükség van. Én gyakran éreztem magam izzadt rongycsomónak a keringő számok után, pedig ebben a táncban azt a benyomást kell keltened, hogy lebegsz.”  És aztán ott volt az éjszakába nyúló tangó lecke, amikor Gere Jennifer Lopezzel táncol. Chelsom hozzátette ezt a jelenetet is a filmhez, abban a meggyőződésben, hogy ez lesz az igazi tánclehetőség Richard és Jennifer számára – a tangó klasszikus műfaj, teljesen sajátos és egyéni kifejezőeszközökkel, és annyira szexi és izzó tud lenni, amennyi tűz csak kitelik a táncosoktól, és Jennifernek igazán esztétikai szerepet biztosít a táncban. Chelsom azt akarta, hogy a nagy verseny estéjén Richard tényleg klasszis táncos, igazi mestertáncos formáját hozza, az összes emocionális, kifejezésbeli eszköz bevetésével. Gere egyedül Lopeznek tulajdonítja a jelenet sikerét. „Egy magamfajta amatőrrel táncolni ezt a rendkívül intenzív tangót, rengeteg türelmet, igazi nagylelkűséget és sok-sok jóindulatot Kívánt Jennifertől, és ő ezt mind megadta nekem. Nagyon szép élménnyé varázsolta a számomra.” – mondja Gere. „Azt is megtanultam, hogy nem a lépések teszik a táncot hatásossá, hanem az, hogy el tudja-e mondani, ki tudja-e fejezni a mondanivalót. Ettől lesz élővé a tánc.” Korábban, a Chicago című film készítése során Gere megtapasztalta, hogy ha a szereplők nagyon keményen dolgoznak a forgatás alatt, az mélyebb kapcsolatot teremt a vásznon, és ez a tapasztalata megismétlődött a HÖLGYVÁLASZ című film forgatásakor is. „Szeretem a kemény munkát.” – jegyzi meg Gere. „És azt az érzést is szeretem, hogy másokkal együtt dolgozunk keményen. Az ember nagyon közel kerül azokhoz, akikkel együtt éli át a verítékes munka élményét, és sokkal jobban, valódi énjükben ismeri meg őket. Ez még hozzáad valamit a közös erőfeszítés érzéséhez, amely olyannyira fontos ebben a történetben, ami emberek egy adott közösségéről szól.” Az egész szereplőgárda érezte ezt a szoros kötődést… s a rájuk nehezedő nyomást is. John O’Connell koreográfus megjegyzi: „A társastánc nagyon különbözik a tánc más formáitól, mert oly nagy súllyal esik latba a precizitás, éppen ezért nagyon sok oktatót bevontunk a munkába, hogy a színészeknek szinte minden lépésnél segítsenek. Gyakran éppen csak egy apró fogásról volt szó, hogy valaki hogy tartsa a fejét, vagy a karját. A társastáncnál ugyanakkor partnerek táncolnak együtt, ezért ez nagyon különbözik a szólótánctól, mert azt is meg kell tanulni, hogy a táncos a másik minden rezdülésére reagáljon, és együtt tegyenek meg minden lépést, és tulajdonképpen ez a legkényesebb és legbonyolultabb része az egésznek.” Még Lopez is, aki pedig egész életében táncolt, rendkívül nagy kihívásnak találta a társastánc szigorú szabályainak, fegyelmének az elsajátítását. „Ez valami egészen más dolog.” – jegyzi meg Lopez. „Ismerhetsz egy egész sor más táncot, és mégis újszülött kezdőnek fogod magad érezni, amikor társastáncot kezdesz tanulni. De egy dolgot azonnal észrevettem, és ez az, hogy milyen remek szórakozást jelent ez a tánc, és nagyon remélem, hogy ezt a hangulatot meg tudtuk ragadni úgy, hogy a vásznon is érzékelhető legyen. Ha egyszer az ember rájön a titkára, és igazán megy neki, akkor az olyan érzés, mintha repülnénk.” Kiderült, hogy Lopez kedvenc tánca a tangó, ami annyira döntő szerepet játszik az általa alakított figura és a Richard Gere által életre keltett figura közötti barátság kialakulásában. „A tangóban van egy nagy adag keménység is, meg rengeteg szenvedély, és persze remek érzés tangót táncolni. Tényleg nagyot lehet vele alakítani, és Paulina erre próbálja megtanítani John-t.” A többi szereplőt a tánctanulás felvidította ugyan, de sokkal nagyobb fizikai erőpróbának bizonyult, mint amire számítottak. Vagy ahogy Stanley Tucci megfogalmazta: „Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.” Tucci számára annyiban volt különlegesen nagy a kihívás, hogy nem csupán bonyolult rutin gyakorlatokat kellett bemutatnia – az alakításba még valami extra bravúrt is bele kellett csempészni, hogy kifejezze a figura metsző humorát is. O’Connell bevallja, hogy Tucci az egyik kedvenc tanítványa volt: „Nagyon szerencsés voltam, hogy ilyen személyiséggel hozott össze a munka, mint Stanley, mert egy színész, aki megpróbál mulatságos, vagy nevetséges lenni tánc közben, meglehetősen tragikus helyzetet teremthet, ha nincs benne valami veleszületett komikus hajlam, ami Stanley-ben határozottan megvan. Tanácsoltam neki dolgokat, például, hogy milyen lépéseket próbáljon alkalmazni, de Stanley tényleg minden mozdulatot a sajátjaként tudott előadni.” Bobby Cannavale minden megelőző tapasztalat nélkül kezdte meg a táncórákat, de úgy találta, hogy ez neki természetes és magától értetődő dolog. És mégis, habár a lába könnyen vette a tánclépéseket, Cannavale számára is nehézséget okozott, hogy összehangolja a testét, a mozgást és a gondolatait. Cannavale ezt mondja: „Számomra nem a tánc volt a legnehezebb, hanem az, hogy még az általam alakított figura bőrébe is belebújjak, miközben táncolok, mert az első néhány hónapban azzal voltam elfoglalva, hogy fejben számoljam az ütemet, és az arcomon semmi más nem tükröződött, csak zavarodottság, ahelyett, hogy Chic figuráját formáltam volna meg.” Mikor azonban túljutott ezen a szakaszon, és a mozgásokat teljesen magáévá tette, Cannavale azt is felfedezte, hogy a tánc félelmetesen nagy hatású eszköze a színészi játéknak. „Nem játszhatsz csak arcjáték segítségével, miközben táncolsz.” – állapítja meg Cannavale. „Az az izgalmas benne, hogy a testmozgás mindig nagyon sokat tud elárulni, hozzáadni ahhoz, amit a figurával ki akarunk fejezni.” Mivel Omar Miller jóval később csatlakozott a csapathoz, neki volt mit behoznia a tánctanulás terén, de örömmel fedezte fel, hogy ő is valamiféle veleszületett affinitással van megáldva. Miller így emlékszik vissza: „Amikor elvállaltam a szerepet, azt hittem, hogy remek, a tánc úgyis valami kamera trükkel, vagy ilyesmivel lesz megoldva, de nem… itt aztán semmiféle turpisság, semmi csalás nem volt. Látod a lábamat, ahogy csetlik-botlik? Ez vagyok én.” Miller így folytatja: „Az elején voltak olyan napok, amikor akár négy óra hosszat próbáltam egyetlen mozdulatot megtanulni, és csak próbáltam, és próbáltam, újra és újra, és akkor egyszerre csak elkezdett működni, és végre ment a dolog. Rájöttem, hogy a tánc szenvedély, táncfüggővé lehet válni.” Lisa Ann Walter úgy gondolta, hogy az Arthur Murray Tánciskolából való tapasztalatai révén ő majd előnyös helyzetben lesz, de azok a fizikai követelmények, amelyeket a profik által alkalmazott, rendkívül szigorúan előírt mozdulatok és pontosan kiegyensúlyozott mozdulatlan tartások támasztottak velük szemben, bizony még az ő képzettségi szintjén is nehéznek bizonyultak. „Azok a testhelyzetek, amelyeket igazi társastánc versenyeken lehet látni, szinte hihetetlenek.” – jegyzi meg Walter. „Ebbe a teljesen természetellenes testhelyzetbe állítja be a táncos a testét, és aztán órákig úgy marad. Ez hihetetlenül nehéz. De izgalmas is, mert az ember állandóan tökéletesíti a mozgását. Ami engem illet, én minden alkalommal úgy éreztem, hogy most megint tanultam valami újat, hogy holnapra már százszorta jobb leszek.” Mivel a színészek egyre profibbak lettek, ahogy végigtáncolták a filmet, megpróbálták a táncjeleneteket, amennyire csak lehetett, a történet időrendjében felvenni, hogy minél jobban bemutassák a folyamatot, ahogy az ügyetlen, kezdő újoncokból, lépésről-lépésre, apránként válik versenyzésre is kész táncos előadóművész. De, mint kiderült, ez nem mindig volt lehetséges. „Nem mindig tudtunk időrendben forgatni, és ez a szereplőknek nagyon kemény kihívást jelentett: ide-oda mozogni a profi szintű táncos és a komikusan gyenge tudású kezdő figurájának megjelenítése között.” – mondja Simon Fields. „Egyik nap arra ébredtek, hogy ma bemutatóra érdemes profi táncosnak kell lenniük, másnap meg újra szörnyen csetlő-botló, szánalmas kezdőt kellett alakítaniuk. Minden egyes alkalommal, amikor egy jelenetet forgatni kezdtünk, be kellett vonnunk a koreográfusokat, hogy a kellő irányban segítsék a színészeket: fejlődjenek vagy visszalépjenek a tudásszintjüket tekintve. Néha tényleg úgy éreztük, hogy belezavarodunk!” Richard Gere hozzáteszi: „Eleinte tényleg, őszintén nem tudtuk, hogy mit csinálunk. De ha egyszer már megtanultuk a lépéseket, sokkal nehezebb volt a számunkra, hogy visszaügyetlenedjünk, és akarattal burleszk stílusban, illetve mulattató módon adjuk elő. Kiderült, hogy könnyebben tanulunk meg jól táncolni, mint azt, hogy rosszul táncoljunk.” Végig az egész forgatás alatt, a sztároknak, nagyon hasonlóan a filmben általuk megszemélyesített figurákhoz, folyamatos inspirációt jelentett az a felszabadult és friss öröm, amit maga a tánc szerezhet az embernek. Bobby Cannavale ezt így foglalja össze: „Amikor az ember táncol, akkor felfedezi, hogy itt nem csupán a zenéről és a tánclépésekről van szó. Itt arról van szó, hogy elmondunk valamit a tánccal, arról van szó, hogy kapcsolatot teremtünk a szenvedéllyel és a partnerünkkel, akivel táncolunk. Figyelni, ahogy ez a csoda megtörténik a jelenetekben táncoló profi táncosokkal, érezni, hogy megtörténik, amikor mi magunk táncolunk, nos, számomra ez tett ezt a filmet igazán élővé.” De nem a színészek voltak az egyetlenek, akiknek meg kellett tanulniuk a társastáncot. Peter Chelsom, a rendező is úgy döntött, hogy táncórákat vesz. „Sok évvel ezelőtt én részt vettem afféle alapképzésben a tánc terén, és ez segített megérteni, hogy milyen feladat áll a színészek előtt. A különbség csak annyi, hogy senki, és ezt szó szerint értsék, senki a világon nem fog látni engem, ahogy táncolok.” *** A HÖLGYVÁLASZ című film fizikai valósága, a környezet, amiben a film játszódik, két különböző világot jelenít meg: az egyik John Clark hétköznapi munkájának és családi életének világa, a másik a táncstúdió, ahol a külső világ elsüllyedni látszik. Ezt a két külön birodalmat a híres chicagói „El” vonat köti össze. Annak ellenére, hogy a történet Chicagóban játszódik, a HÖLGYVÁLASZ című filmet nagyrészt Kanadában, Winnipegben forgatták, ami Caroline Hanania látványtervezőtől nagyfokú kreativitást követelt. „Szerencsére nagyon sok századfordulós épület van Winnipeg-ben, amelyek olyan benyomást keltenek, hogy akár Chicagóban is lehetnének.” – mondja Hanania. „Ez segített valamit, de végül mégiscsak meg kellett építenünk az „El” vonat alépítményét és néhány épülethomlokzatot, hogy megteremtsük a jellegzetes chicagói városkép hangulatát.” Ezzel együtt, Hanania, aki eddig Peter Chelsom mindegyik filmjén dolgozott, tudta, hogy a legfontosabb Miss Mitzi stúdiójának belső kialakítása – a helyszín, ahol olyan sok minden történik, ami aztán John Clark személyiségének megváltozásában szerepet játszik. Ezt az üvegből, fából és izzadságból összeálló világot egy az egyben egy winnipegi stúdióban építették fel. „Azt akartuk, hogy a stúdió nagyon valódinak hasson, de ugyanakkor olyan is legyen, ahol John Clark még álmában sem tudta volna magát elképzelni.” – mondja Hanania. „Ez a világ teljes mértékben kívül esik John megszokott tapasztalatainak körén, és itt minden, a színektől a bútorokig, a szöges ellentéte a munkahelyi és az otthoni világának.” Egy másik kihívás, amivel Hanania szembesült, hogy úgy alakítson ki egy tükrökkel teli termet, hogy az vizuálisan megfeleljen Peter Chelsom és az operatőr John De Borman (Ella Enchanted) elképzeléseinek, lehetővé téve a számukra, hogy a táncjeleneteknél kifinomult és bonyolult megvilágításokat alkalmazzanak. „Azt a megoldást választottuk, hogy mozgatható tükröket építettünk, fel- és lehajtható, elhúzható tükrök voltak ezek, azonkívül függönyöket is tudtunk a tükrök elé húzni.” – magyarázza Hanania. „Ilyen módon eldönthettük, hogy mikor és hogyan akarjuk használni a tükröket, ahogy a jelenet megkívánta.” A HÖLGYVÁLASZ című film készítése során, végső soron a látványtervezéstől a kamera használatáig minden „sokkal bonyolultabb volt, mint ahogy valaha el tudtam volna képzelni”, mondja Chelsom. Még a padlót is speciálisan kellett kialakítani, hogy egyszerre legyen alkalmas a táncosok szempontjából a táncra, és a gyorsan mozgó kamerák mozgatására, amikor a táncosok cipősarkát követte nyomon a felvétel. Chelsom ezt mondja: „Nem akartam túl sok kamera trükköt alkalmazni, mert a legjobban azokat a táncjeleneteket szeretem, amikor a kamera inkább csak csendes megfigyelő a háttérből. Azután nagyon közel megy, hogy megragadja a felfokozott izgalmat. Ebben a filmben nincs dublőr. Egyáltalán nincs. Erre igazán büszkék lehetnek a színészek.”